Merj alkotni!

Készítette: Keresztesi Barbara
Bevezető szöveg: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. június 4.

Raymond Smullyan, matematikus és koncertzongorista, a barátja gyerekeivel beszélgetett.

Smullyan: - Van egy trükköm, amivel oroszlánná tudlak változtatni benneteket.
A nyolcéves: - Szuper! Változtass minket oroszlánná!

Írta: Keresztesi Barbara - Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. június 3.

         A mai ötlethez egy hungarocell gúlát, és egy fekete gumilapot kellett volna vennem. Az első üzletben nem találtam semmit, elmentem egy másik boltba, ott sem. A nap végén nem volt más alapanyagom, mint a beszerzésre szánt ezerötszáz forint. Hallottam már a moneygamiról: amikor valaki pénzt akar ajándékozni, a bankjegyekből érdekes formákat hajt, hogy legalább valami személyes legyen a pillanatban. Hát, nyilván mások nagyobb címletekkel csinálják, de én csak az ezrest és az ötszázast használtam fel most, végül is megmaradtak, tekinthetjük ezt ajándéknak.

Készítette: Keresztesi Barbara
Bevezető írás: Keresztesi Judit
Fotó: Keresztesi Judit és Keresztesi Barbara
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. június 2.

         Az író Fran Lebowitz, aki minden kétséget kizáróan átmenet Dorothy Parker, Mark Twain és egy olyan barátod között, aki egyszerűen képtelen bekussolni, húszévesen úgy vetette fel magát az Interview magazinhoz, hogy hívatlanul odament Andy Warhol stúdiójához (a The Factory-hoz), aminek az ajtajára kiírta Warhol, hogy ebédelek, ha itt hagytad a kulcsod, kopogj, és mondd meg a neved. Lebowitz kopogott, és azt kiabálta: Andy, nyisd ki, én vagyok az, Fran.
         Későre jár, és fejből kellett ide egy igaz, nem merev történetet írnom Andy Warholról. Szeretném, ha most szemet hunynánk afölött, hogy az írás alanya nem is egyértelműen Warhol. Május végén, egy aukción harmincnyolcmillió dollárt adtak a négy eredeti Marilyn nyomatért, az én falamon a reprók láthatók mától, penészedésig.

Készítette: Keresztesi Barbara
Bevezető írás: Keresztesi Judit
Fotó: Keresztesi Barbara és Fischer Tamás
- Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. június 1.

         Louis CK és David Lynch beszélgettek az egyik alkalommal, Lynch fel akarta hozni CK-t egy olyan szintre, amelyen megbízhatóan le tudja vezetni a Letterman showt. CK-nek nem volt jókedve, Lynch azt akarta tőle, hogy vicceljen: egy, kettő, három, viccelj! – ordibálta. Louis CK mondta, hogy ő egy humorista, nem tud viccelni, ha nem megfelelő a környezet, Lynch meg azt felelte neki, hogy alkalmas környezetben egy idióta is tud viccelni, ha tehetséges az ember, akkor is van humora, ha valaki ekkora tahó vele, mint most Lynch. Tehát egy, kettő, három, viccelj!

Írta: Keresztesi Barbara - Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. május 31.

        A rebarbara az a növény, amit soha nem vettem volna meg, ha nem úgy hívják, mint engem. Majdnem úgy. Különösen, mert az egyik internetoldal a következőt mondja róla: „ha észrevesszük, hogy rebarbara nőtt a kertben, ne essünk pánikba.” Talán nem én vagyok az egyedüli, aki idegenkedik a rebarbarától, mert a sarki Lidlben tegnap majdnem egy egész ládányi szárat kaptam az elképzelhetetlenségig leértékelve.
Az asztalon ma fekete, fehér és almazöld volt a teríték, ebben a környezetben jól mutatott a pink-narancs rebarbarakoktél.

Írta: Keresztesi Barbara - Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. május 30.

         Fagott. Ez volt az egyetlen szabad hangszer a pásztói zeneiskolában (vagy egész Pásztón). Két hónapomba telt, mire egy nyomorult, szellentésre emlékeztető hangot ki tudtam szorítani belőle. Azt mondtam, hogy sportolni járok, mert a fagott olyan elképesztően nehéz volt, és gyalog vonszoltam a kollégiumból a (nagyon kicsi) város szélére, kétszer egy héten. Egyszer nem volt ott a fagott tanár, úgyhogy komolyan gondolkodtam azon, hogy otthagyom a fagottot az ajtó előtt. Most a tévémaci zenéje szűrődik át a szomszédból és az jutott eszembe, hogy na ezt, például el tudnám játszani, bármikor. Jelen történet nincs összefüggésben a mai munkámmal, de ez – csak remélni tudom – senkit nem szomorít el.

Írta: Keresztesi Barbara - Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. május 29.

        Az időfogalommal nem olyan régen találkoztam először, állítólag olyan, hogy van egy dolog: az idő. És ez múlik úgy, hogy ami most van, az mindjárt volt, aztán az lesz a most, ami most csak most lesz. Hah. Mindegy, mi ezzel az idővel elkerültük egymást huzamosabb időn át, és a hét elején megnövekedett a nyomás rajtam, nagyon, így arra gondoltam, hogy használni fogom az Eisenhower mátrixot. De nem kukoricát pattogtatok vele, mert arra a Poincaré-sejtés például összehasonlíthatatlanul jobb, hanem valahogy úgy érzem, gazdálkodnom kellene az idővel, azzal a dologgal, amit fent megpróbáltam körülírni. Azt hallottam, hogy a mátrix tudna tenni értem ezen a téren valamit. Addig is, íme egy óra azoknak, akik a legutolsó, amit szeretnének: egy óra.

Készítette: Keresztesi Barbara
Bevezető írás: Keresztesi Judit
Fotó: Keresztesi Judit és Fischer Tamás
Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. május 28.
 

„Pezsgőt!” (Esterházy Péter)

Szóval adódik ez az égető probléma, hogy bizonyos ünneplést sima, spanyol (és benelux mi a…?) borok alkalmazásával hajtottál végre, és a Samsung Galaxy-don meg akarod hallgatni a Fun zenekar albumát, amit frissen töltöttél le – ezen legtermészetesebben azt értem, hogy minden hangjegyét megvásároltad kemény pénzen – és hát, dobozhangja van. Mert az okos telefonok sokat tudnak, de dolby hangzást, azt nem. És egy ilyen modern háztartásban vannak ezek a telefonok meg a laptopok, amik arra jók, hogy vasárnap délután mindenki úgy nézzen ki, mintha a feje helyén monitor volna. Azonban egyik berendezésnek sincs hosszantartó, mélyen zengő hangja, ami a Saturday Night Live zenéjének hallgatásánál pedig elvárható, úgyhogy kénytelen az ember ilyenkor a retyón talált gurigát megvágni, kitámasztani táblatűkkel, majd beleállítani a telefont, és ezt tényleg ki kell próbálnod, mert ég és föld a különbség, ha érti bárki, hogy mire gondolok. (Nagyon sajnálom, elmondhatatlanul boldog vagyok.)

Írta: Keresztesi Barbara - Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. május 27.

Adott volt ma egy fiatalember, aki hintázott a forgószékben, s a szóban forgó szék az én forgószékem volt, ezt szögezzük le. Mondja nekem, hogy nem értek a politikához, ne szóljak bele, azt ő, (a fiatalember), meg az ő kollégái a parlamentben intézik.
Egy 1991-es Thoroughbred Classic Cars Magazinban olvastam, hogy Ferruccio Lamborghini, aki akkor még traktorokat gyártott, egyszer vett magának egy Ferrari 250 GT-t. A modell jó volt, de nem a legjobb, Lamborghini szerint a váltója nyekergett, a motor hangján is lett volna mit javítani. Úgyhogy Lamborghini átment Enzo Ferrarihoz, hogy beszéljen vele a problémáról, de Ferrari egy akarnok, tényszerűen arrogáns tahó volt, és azt találta mondani, hogy Lamborghini lehetséges, hogy el tud vezetni egy traktort, de egy Ferrarit soha nem lesz képes kézben tartani. Lamborghini ekkor arra gondolt, hogy épít magának egy rendes sportautót.

Írta: Keresztesi Barbara - Merj Alkotni! 365+ rovat - 2013. május 26.

        Tavaly ilyenkor írt valamelyikünk egy szép cikket a hajnali ébredés vonzerejéről, az eperföldről, és a földön áramló illatokról. Mára a leterheltség okán megváltozott a hangnem, őszintén, ha két hónapja nem alszol, az utolsó ami lázba hoz, a vasárnap hajnali kelés. Megszokásból azonban, vagy nem is tudom pontosan, hogy miért, amikor Szigetszentmiklóson megnyitottak az eperföldek, mi automatikusan kimentünk reggel, és ott törpejárásban leróttuk a kilométereket, melyeket ilyenkor szoktunk. Négy kilogramm gyümölcsöt szedtünk, legyen ennyi elég. A mai figurákat illetően az eredeti rendelkezés az volt, hogy vágjam le az eper csúcsát, halmozzak a vaskosabb bázisra fehér krémet, tegyem vissza a kalapot, és rajzoljak a kilátszó fehérségre két szemet. De amikor három alakkal elkészültem, azok egy kisebb csoport lerobbant útonállóhoz hasonlítottak, ezért megváltoztattam a receptet. Eperprofesszorokat és ismerőseiket készítettem el.

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat

         Ma a hazavezető úton láttam egy óriásplakátot, amire azt írták, hogy a reggeli a nap legfontosabb étkezése, és én azért utálom a kutatóegyetemet, mert ha oda bekerül az ember, olyasmit is hall, amiről a plakátozás még hosszú időn át nem fog. Az a fantasztikus, egyszersmind kibírhatatlan ebben, hogy az illető az ajtón kilépve már nem tudja nem tudni, amit bent mondtak, a kívül és a belül tartalmának független halmazai így az ő retináján metszik egymást, s az ilyen élményektől Neil Simon szeme például már a nyolcvanas években tikkelni kezdett. Délelőtt a reggelizésről írtam egy történetet, de néhol nyekereg, más részeken meg puffog, nem lehet megmaradni a közelében. Holnapra majd megnyugszik. Most inkább megmutatom a terített asztalt, amihez a szalvétagyűrűket és a szitázott asztalkendőket is Barbi készítette.