Írta: Keresztesi Judit - Nagycsillag rovat - 2013. április 13. 
A feladat a következő volt: a lift nélküli ház negyedik emeletén összepakolni a lakást, és lehordani az utcára, majd egy másik utcában a szállítmányt felvinni a hetedikre. Oda a változatosság kedvéért vezetett lift, de abba a kanapé, az ágyak, a szekrénysor nem fértek be. Barbi kedden küldött e-mailt a szokásos címre, hogy van-e brigád csütörtökre, azért mondom, hogy a szokásos címre, mert költöztünk már életünkben, volt, hogy egyik héten beköltöztünk, a másik héten meg vissza, mi tudunk költözni. A fiatalember megírta, hogy van brigád, de csak délutánra, mert délelőtt máshol pakolnak, amikor ott végeztek, jönnek hozzánk. Mi a költözésben érdekeltek voltunk, de nem tudtuk nem tudni, hogy ha ugyanaz a négy markos legény jön délután, amelyik előzőleg hat órán át tonnákat mozgatott, akkor fáradtak lesznek, s a fáradt markos legény ingerült markos legény is egyben, ez egy axióma, aminek mint olyannak bizonyítására nincs szükség. Így mi a kézben tartott újabb tonnákat illetően voltunk bizonytalanok, a fiúk meg, vélhetően a kezeket illetően.
Megérkeztek. Nagy, „zongoraszállítók” felirat állt a kamionon, hol a zongora, kérdezték, mondom, nekem egy lapra szerelt Korg zongorám van, drága, de nem antik, be kell dugni az áramba és megfelelő billentyűk egymás után való leütésével működik. Nagyjából úgy, mint az írógép. A hangszer egyébként ott van a dobozban, azzal lesz a legkisebb baj. Láttam, hogy mérgesek, de nem szóltak semmit, ezer forint jár egy óráért, nem tudom, ebből mennyit kaphatnak ők, később sem turkáltam a zsebükben, amikor már barátok voltunk.
Magyar ember, evés közben nem beszél. Az igazság az, hogy magyar ember nem csak evés közben nem beszél. Nem ad át információt, nem igényel információt. Az információtalanság hungarikum. Az arcok izmainak rezdüléséből értettem meg, hogy baj van, a főnök bejött, végigmérte a felhozatalt, meglátott, te intézed a kávét akkor, mondta, pertu. Nem kérdeztem meg a fölém tornyosuló vadidegentől, tudja-e kivel beszél, és hogy ha nem is tudná, azt tudja-e, hogy a költöztetés lényege, hogy nincs kávé, mert a kávét főző személy nem azonos a kávéfőzővel, amely, s ez fontos, valamelyik jelöletlen doboz mélyén pihen a kávétól külön, arra várva, hogy egy másik lakásban töltsön be pozíciót, mielőbb. Csak megjegyeztem, hogy nincs kávé, ő mondta, hogy de van, én erre azt feleltem nagyon találóan, hogy a fájó tapasztalás majd engem igazol. Később, amikor a kávéivás ideje eljött, és már megenyhültem, mert láttam, hogy kétségbe vannak esve és fáradtak és nem kaptak vizet, nem is ettek és fogalmuk sincs, mi tévők legyenek már akartam nekik adni valamit, de csak egy lejárt szavatosságú parfümkávé volt kéznél, amiben nincs koffein, tehát nem kávé, szóval amikor ezt kínáltam fel, úgy néztek rám, mintha pénzt kértem volna tőlük.
Egyikük szerencsére szomjas lett. Bejött hozzám a konyhába, vizet kért. Keze vérben ázott, kérdeztem, mi történt vele, mondta, hogy az előző helyen rávágódott a hűtőszekrény, de nem kell vele törődni, a többiek szinte már orvosok, olyan régóta csinálják ezt. Gyors költöztető-kötést tettek rá: három kocka papírtörlőt szigetelőszalaggal rögzítettek a csuklóhoz. Szemben állt velem és haragosan ivott ez a gyerek, s akkor megkérdeztem, hogy ez normális, helyesebben, hogy bevett szokás-e, hogy egy nap alatt két komplett lakást kiköltöztetnek? Ő azt felelte, hogy nem, nem normális, de a belső ember az e-mail végén mondta, hogy mi ragaszkodtunk ahhoz, hogy ők jöjjenek, és azt is mondta, hogy mi azt mondtuk, hogy maximum két órás munka lesz.
Ó, már értem, gondoltam, hibás vagyok, ebben mondjuk rutinom van. Sokszor vagyok hibás, meg sem lepődtem. Fölösleges magyarázkodni ilyenkor, a konfliktusnak ezen szakaszában a cirkusz nem használ, egyszerűen csak beálltunk pakolni. A férjem a kamionról tolta a bútort, mi, Barbival fent húztuk, a rakomány két óra alatt a hetediken volt, és ahogyan bizonyossá vált, hogy a napnak előbb vége lesz mint hitték, úgy lettek a fiúk boldogabbak. A kommunitás beálltával, a határtalanság rövid időablakában fel is tették a kérdést, hogy ugye az a helyzet, hogy a belső ember nem adott át minden információt, ők meg nem is igen kérdeztek igaz, és hogy nagyon szidtak, őrjöngve szidtak azt onnan tudom, hogy amikor mindent tisztáztunk bocsánatot kértek, de nem csak úgy, félvállról, hanem hosszan, nagyon hosszan sajnálták a történteket.
Amikor elmentek, túrtunk magunknak egy-egy ülőhelyet a doboztengerben. Arról beszéltgettünk, hogy olyan, mintha Attila a hun és Lord Byron együtt pakoltak volna ma nálunk. Pezsgőt bontottunk. - Hát, nagyon jó, hogy itt vagyunk … talán így tényleg véget ér ez a nap.
A lakásban minden rendben egyébként. Mindössze három napig bírtam asztal nélkül, akkor eltüntettem róla a dobozokat, és összeállítottam rá egy asztalközepet. Kíváncsi vagyok, vajon milyen erők eredőjeként az első dolga az embernek, hogy a budapesti ostrom után a romhalmaz közepén megnyissa a Belvárosi Kávéházat, és a kiégett, kormos falak között álló sánta székekre ültetett vendégeknek, (Kőbányai 1999) az utcára kivezetett csövű rettentő vaskályhán melegített rántott levest és rumaromás hársfateát szervírozzon?
Ez már egy új asztalközép. A cikkbeli díszt is megnézheted, itt.
