Írta: Keresztesi Judit - Nagycsillag rovat - 2012. március 16.
(frissítve 2013. június 16-án)


          Fran Lebowitz akit a nyolcvanas évek irodalomkritikusai csak modern Dorothy Parkerként emlegettek azt mondta a legutóbb, róla készült Scorsese dokumentumfilmben, hogy a nők különböznek a férfiaktól, és ha valakinek kétségei támadnának efelől figyelje csak meg, hogy nemcsak az írói hangjuk más, de eltér a telefonhangjuk is. Azt kérdezték tőlem, mit akarok ezzel a bloggal, azt mondtam, nem akarok semmit, feszítenek a betűk az ujjaimban, igyekszem azoktól megszabadulni. De hogy mégis, mi készül itt, mákos rétes-e avagy almásderes? Ha az önkéntelen késztetésnél is bővebb magyarázatra van szüksége bárkinek, hát íme: engem a nő érdekel, tudniillik saját magam.

            Az én családomban ellenállhatatlanok a nők, ezt nyíltan ki merem mondani. Nem tökéletes szépségűek, azt nem állítanám, az orruk egy burgonya beduinsátorban, a nagylábujjaik sem az igaziak,  és minden bizonnyal belsővérzésük támadna, ha nem unhatnának mindent, minden körülmények között, látványosan. Azonban izgalmasak a kimeríthetetlenségig, és ez a körülmény éterben hagyott lenyomatukon kiegyenlíti az oda nem illő horpadásokat.

Én szeretek nagyvonalú lenni velem, és megengedni, hogy a nő összetettebb személyiség, mint aminek hírében áll. A róla kialakult kép csak kósza hírekből táplálkozik, a nő kis helyen elfér mondják, vonzó, jó szaga van, de rapszodikus, érthetetlen, és úgy hírlik, hogy amelyik hatalmat kap a kezébe, abból bestia lesz kerekeken. Igaz ez Karl? Nos Pam, meg kell hagyni...  

Azt gondolom, – és ez nem több, mint megérzés - hogy a nő még nem került elő teljes egészében. Ezzel nem arra próbálok célzást tenni, hogy a férfi már megvan, tudja ki ő, és általában véve boldog, de mivel egyszerre csak egy furcsa személlyel tudok itt foglalkozni az legyek én, ne ők, már megbocsássanak.
            Körvonalazódni én nem olyan régen kezdtem, s ha azt állítanám, hogy az idevezető út egy könnyű séta volt a parkban, nem mondanék igazat. Azt a történetet azonban majd egy másik alkalommal mesélem el, vagy egyszerűen csak elhallgatom. Nem a múlt felidézése nyugtalanít, sokkal inkább a hajlam, ami elbeszéléseimben az elviselhetetlen emlékeket is vonzóvá változtatja. Olyan vagyok, mint egy szerfelett tenyérbemászó kulturális attasé, vagy mint Faludy György, aki a  Pokolbéli víg napjaimban az őt ért bántalmazást, mint jellemére jó hatást gyakorló eseményt említi. Folyton az jut eszébe, mely barátságok enyhítették a szóban éppen forgó kínzást, s az olvasónak olyan érzése támad, mintha már-már irigylésre méltó kaland lett volna az a recski tábor.
           Nem hittem, hogy ezt kimondom valaha, de nekem nagy szerencsém a nem túlzottan varázslatos gyerekkor. Mindent, amit tudok későn tanultam meg, pontosabban nem ott, ahol annak természetes érkezése lett volna, és ez hátránnyal jár: készségszinten, gondolkodás nélkül suhanva az anyagban szinte alig vagyok képes ellátni feladatot. Akcentussal síelek. Az is biztos azonban, hogy ha valaki késésben tanul meg mondjuk írni, nem a betűvetésre gondolok, hanem példának okáért a dallamos fogalmazásra, akkor ismerni fogja az írás összefüggéseit. Érti, hogy mit csinál. A felnőtt, amikor a semmiből tud meg valami hasznosat olyan, mintha egy művégtagot csatolna fel, ami csalás, mert az új láb stabil, gyors, és ha karbonszálak megfelelő elegyéből öntik nagyobb teherbírású mint egy egészséges olimpiai bajnok lába. Illetve, mint az idők kezdetétől számolva mind az összes olimpiai bajnok lába együttvéve. Kicsit ronda. Az igaz. Az én karbonszálas művégtagjaimnak se szeri se száma. Akik látnak, elhűlnek, hogy micsoda arzenálját vonultatom fel a készségeknek, de valójában én mindent úgy tudok csak, mint a tangens függvényt tudja az ember. Megtanultam maroknyi rég elfeledett képletet, így lehetne legegyszerűbben összegezni ami történt, azt hiszem.
            Végérvényesen az az egyetem keresett elő engem, ahová - véletlenül – beiratkoztam. Gyakran támad az az érzésem, hogy a kar alapító okiratában, már ha van neki ilyen, kötelezvényként szerepelek. A tanszéket az én kedvemért hozták létre, és türelmesen kivárták, míg megjelenek. Az oktatóknak itt elképzelésük sincs arról, mennyire rendkívüliek, nők, férfiak, vegyesen, mindegyik. Tudják, hogy tudnak valamit, amit senki más nem tud, és élni nélküle nem lehet, de nem sejtik mi az, és ha sejtenék is, a szenzáció kihirdetésében nem valami eszméletlenek. Ettől, ha jól veszem észre boldogtalanok, nem feltűnően, amolyan docenshez illőn, vállmagasságban.
           A szó amit itt a „minden” szinonimájaként tanítanak, s ami egyben a külvilággal közös nevező is, a stílus volna. A stílus nem más, mint önazonosság, retinaszken, sok komponensű karakterisztika ha úgy tetszik. Az egyén, aki rátalál az ő saját stílusára egyedi lenyomatot hagy a világon, egy lesz a hétmilliárdból, mégis különleges. A stílus a köztudatban még a „sekélyes” azonos értelmű szava, külsőségeket értünk alatta. Nem úgy az andragógia szakon, ahol minden, amivel az Arisztotelész, Ghiberti, Kant, Freud, Coco Chanel, Louis CK tengelyen összetalálkozunk, a stílus hatáskörébe sorolandó. A kollektív memória nem érti, hogy miért volna hatással az ókori Róma művészete az egyéniség kialakulására, én meg azt hiszem, hogy a reneszánsz ismerete nélkül egy korrekt falszínt sem tud kiválasztani magának az ember a saját nappalijába. Ennek a blognak a szerkesztésem alatt álló rovataiban jobbára e két, egymástól távol eső álláspontot közelítem. Az én írásaim itt a „Nagycsillag”, az „Elefántcsonttorony a porcelánboltban”, „Az én urbánus konyhám” és az „Asztalon” címkék alatt jelennek meg, ezekben jegyzem le tételesen, hogyan öltözködik, ebédel, terít, olvas, jár kiállításra, politizál, él társasági életet egy nagyvárosi nő. Annak érdekében járok el így, hogy a nővel kapcsolatos aggodalmak alábbhagyjanak. Vagy felszaporodjanak.  
Üdvözlettel
Judit